Rokonok és egyéb természeti katasztrófák

Tegnap családi összejövetelen voltam. Sok rokon akadt szegről meg végről. A lakás, hogy is mondjam, nagy volt és zajos. A bejárati ajtónál ugrottam egy nagyot, amikor Vili papa magán hagyta a 10 dioptriás szemüvegét, amit a legyek tanulmányozása végett hord az ő bevallása szerint. Ez azt eredményezte, hogy a papa kétségbeesetten eldobta a botját, és ordítozott:

— Földrengés! Földrengés!

Jött Ica néni, és mikor végre bejutottam, újfent sikítottam egyet: az ajtó fölött egy kitömött vadkan feje ékeskedett, agyarában piercingekkel.

Ica néni:
— Jaj, kicsim, ne ijedj meg a karikáktól, csak megjelölték. Azt mondta egy kondás, hogy a disznókat megjelölik, és karikákat dugdosnak ide-oda. No, menj fel, kisangyalom, vetkezz csak le!

Mikor fölértem a lépcsőn, furcsa sírást hallottam, hát gondoltam magamban: Zsuzsika biztos szomorú. De ekkor akkorát ordítottam, hogy a befagyott tó jege is berepedt. Csak egy fehér maszkot láttam, amiről kiderült, hogy Zsuzsi csak arcpakolást tett fel.

— És ennyire fáj, hogy sírsz? — kérdeztem.
Ő:
— De én csak énekeltem.

Ekkor felszaladt a kicsi fiú, Tomi, hogy mehetünk vacsorázni. Háát, érdekesen alakult. Ica néni nem a főzés mestere. Csak teát tud főzni, de abból is kihagyja a filtert meg a cukrot. De megkíséreltem gulyáslevesnek nevezni azt a rózsaszínű löttyöt, amiben furcsa dolgok voltak.

— Na és mi újság felétek?

A 80 éves néni ezt meghallotta — bár nem tudom, hogy —, és ezt válaszolta:

— Hogy mitől félek? Én nem szeretném, ha rátaposnának a protézisemre! Meg amikor elmegyek a spejzba, ne lopják el a befőtteket! Múltkor is barackbefőttért mentem, és csak leguggoltam pihentetni a lábam, hát már nem volt ott. Vagy nem barack volt? Alma, biztos, hogy alma. Vagy szilva? Á, barack… de ki ette meg? És miért kente össze a számat?

Ekkor hatalmas puffanás hallatszott az előszobából. S mint megláttuk, a kicsi Tomi akart az 5 fokos lépcsőn leszánkózni egy odaállított kis medencébe. De semmi baja nem történt. Az óvszer, amit a fejére húzott, az pattant csak el, egyenesen Béla úrfi — így hívatta magát a családfő — szájába.

— Ez most már beteges, Béla! — csattant fel a felesége, Helga, aki egyébként különleges szokásokkal rendelkezik. Az a mániája, hogy a kutya egy isten, és csak a szobában szabad lennie. A szobája tele van Szupermen-képekkel, és szent meggyőződése, hogy létezik. Éjszaka még beszélget is vele. Persze kiderült, hogy álmodott.

Egy óra múlva áthívtak a szobába, de a kényelmes bőrfotel helyett a szőnyegen kellett kuporognom, mint ahogy a család többi tagja is. Egy halacska úszott az akváriumban egy foszladozó könyv lapjai társaságában. Zsuzsi így tanítja a halakat, azt mondta. Nyáron esténként elalvás előtt a szúnyogoknak mond esti mesét, és mikor lekapcsolja a villanyt, megöleli a kedvenc könyvét, a Siccet.

Belépett gumicsizmában a legidősebb fiú, Géza, aki kint sátorozik a kertben, és délutánonként megszámolja a fűszálakat. Szerinte ettől jobban nőnek. Szóval belépett borzas hajával, büdösen, azt mondta, vadászni volt.

— Mire vadásztál? Csak nem vadkanra? — kérdeztem.
— Dehogy! Találtam 10 cm-nél hosszabb fűszálat.

Amikor be akartak avatni a családba, és Zsuzsi mellett kellett volna aludnom, felkeltem, és rájöttem, hogy van az enyémnél lököttebb család.